Visszatértem Angliából, és újra a régi birodalmaman járok, hogy rendszergazdaként dolgozzak. Ezzel a poszttal sajna az jár, hogy reggel kilenctől este ötig kell dolgoznom. Elég fura. De egyáltalán nem tetszik. Lemegyek a gépterembe, hogy megnézzem kedvenc gépeimet, de mivel már nem én vagyok az operátor, nincs belépési engedélyem. Fel is hívom a jelenlegi viperátort.
Felveszi. Rossz jel.
- Bejuthatnék a gépterembe? - kérdem tisztelettudóan.
- Hááát...- habozik - ...mit akar tenni?
Határozatlan. Egyre rosszabb. Egyenesen ki kellett volna vágnia a farbát, hogy az a nap, mikor egy felhasználó be fog jutni az Ő géptermébe, az az a nap lesz, amikor őt dobozba teszik és felszáll a nagy Égi Gépterembe, hogy találkozzon a Legfőbb Operátorral.
- Csak szeretnék egy pillantást vetni a gépeimre.
- Um, hát nem szoktunk senkit beengedni ide, hacsak nem vészhelyzetben! - nyögdécseli.
Medve anyám! Mintha bocsánatot akarna kérni! Nem bírom tovább, ezért gyorsan elmenekülök. Bocsánatkérően utánamszól és ez felfordítja a gyomrom. Látom, hogy elpocsékolnak valamit, amit évek gondos munkájával építettem fel. Esztelen pusztítás folyik a szemem előtt!
Nem hagyhatom, hogy így legyen vége. Valamit tennem kell! Visszatérek a szobámba és magamhoz ragadom a borítékot, amit nyugdíjazásom boldog napjaira tettem félre. Átfésülöm azt a néhány papírt, fotót, diktafon szalagot, míg meg nem találom amit keresek. A fénykép egy kicsit fakó, egy kicsit homályos, de az alakok még mindig felismerhetők rajta.
- Igen? - a Nagy Főnök maga veszi fel a kagylót.
- Jónapot, Simon vagyok a gépterem mellől. Azt hiszem van valami nálam, ami a magáé.
- MICSODA?!?!?
- Egy fénykép. Egy a huszonnégyből.
- MIRŐL BESZÉL? ELFOGLALT EMBER VAGYOK - NE PAZAROLJA AZ IDŐMET, JÓ?!
- Nos, ez egy fotó, amin néhány nőnemű barátjával látható, amint éppen mintha valami fura dolgot művelnének!
- Ó, tényleg, kíváncsi voltam hová tűnhetett! Remélem be tudja tenni egy borítékba, hogy feladja nekem...
- Hát, azt nem hinném!
- Biztos hamisítvány. Honnan a pokolból tudna maga ilyet szerezni?!
- Az irodájából. Egyik éjjel nyitva hagyta az ajtaját.
- Ki van zárva, az ajtómat elektromosan zárom minden este!
- Számítógéppel?
- Ó. Mit akar?
- Az új operátorokat.
- Oké. Ki vannak rúgva.
- NE! Akkor majd másikakat vesz fel, ami még rosszabb is lehet!
- Akkor mit akar?
- KIKÉPEZNI ŐKET!
Pár nap múlva megkezdődik a kiképzés. Sajnos csak egyet kezelhetek, mert a másik megszökött, mikor hallotta, hogy én akarok vele beszélni. na mindegy, egy is jobb a semminél.
Az alapoktól kezdjük.
- Oké, akkor ugorjunk bele. Mit gondolsz a felhasználókról?
- Részemről okék, azt hiszem. - válaszolja.
- OKÉK?
- Hát néha tudnak fájni, az biztos!
- Néha?
- Hát, elég sokszor...
- Elég sokszor?
- RENDBEN! MINDIG! ÚTÁLOM ŐKET, ÚTÁLOM! MINDIG IDETELEFONÁLNAK, HELYET KÖVETELNEK MAGUKNAK, VAGY BE AKARNAK JELENTKEZNI, VINNYOGNAK AZON AZ UNDORITÓ HANGJUKON, HOGY LASSÚ A GÉP. UTÁLOM ŐKET!!!!
- Na ez az. Ugye. Látod, tudtad te a választ. Második kérdés.
- Mit csinálunk a felhasználóknak?
- Amit akarnak?
- Nem.
- Amit mi gondolunk, hogy ők akarnak?
- Nem.
- Amit mi akarunk?
- Nem.
- NEM TUDOM!!!
- Látom. Nos, mi semmit nem csinálunk a felhasználókNAK. Mi csak a felhasználókKAL csinálunk dolgokat. Finom csak a különbség, de lényeges. Na most akkor, mit csinálunk mi a felhasználókKAL?
- Amit akarunk?
- Pontosan. És miért tesszük azt?
- Mert megérdemlik?
- Nem...
- Hogy meggyőzzük őket, hogy ne hívjanak?
- Ismét nem. Azért csináljuk, mert ez nekünk jól esik. És meg tudjuk úszni.
- Ó! Lehet, hogy igazad van?
- Én TUDOM, hogy igazam van. És ha nincs is, akkor is NEKEM van igazam, mert én vagyok az Operátor. Ennyi! Ha erre a mondatra emlékezni fogsz, akkor nincs az a dolog, amit ne tudnál megoldani. És most az utolsó kérdés. Mit csinálunk pontosan a felhasználókkal?
- Letöröljük a dolgaikat, tönkretesszük a mentéseiket, elolvassuk a leveleiket...
- Nem, nem ügynökpalántám, ez csak bagatell. Nekünk össze kell törnünk őket! Mi értelme, ha letörlöd a dolgait, ha soha nem használja? Mi értelme, ha a privát levelezését elolvasod, ha nem mondod el a dolgait se a barátainak se a rokonainak. Minek tönkretenni a mentést, ha nincs rá szüksége? Nem, nem. Össze kell törni őket. Rá kell jönniük, hogy ők csak egyszerű birkák, akikről mi tudjuk, hogy azok.
- Értem.
- Persze. Na én most elmegyek, és meg ne lássam magamat mégegyszer itt!
- Köszönöm uram.
- Uram?
- Ja! Na tűnés a géptermemből!!!
- Ez az, ezt már szeretem!
Az átok elmúlt.
- Ó - szól utánam az operátor - nem emlékszem, hogy hogyan nézett ki a mentésed. Nem ez a szalag az, ami itt van a lemágnesezőn?
>HMMMMMMMMM<
AAAAARRRRGH!
Még nincs vége, mert A POKOLI OPERÁTOR ÚJRA KISÉRT
Ne kérdezzétek, hogy hogyan kerültem újra ide. Egyszerűen csak itt vagyok és kész. Legyen elég csak annyi, hogy a vezetés nem nézte jó szemmel azokat az információkat amiket összeszedtem a legráfizetésesebb felhasználóinkról. Főleg miután megtalálták a poloskákat a főnök irodájában. A fene se tudta, hogy ez azzal szórakozik, hogy állandóan kutat a helységben!
Na száz szónak is egy a vége, újra itt vagyok a nyeregben. Sajnos ez azt jelenti, hogy eggyel több operátor van a gépteremben. Miután bezárom a szalagtár ajtaját, ez a probléma is megoldódik. A kopogás és kiabálás abbamarad egy pár óra múlva. Azt hiszem ez a helység *tényleg* légmentesen zárt.
Hogy köszöntsem magam újra a hivatalban, körbeküldök egy üzenetet, hogy a rendszer tíz perc múlva leáll, majd öt perc múlva lekapcsolom a gépet. Imádom ezt csinálni. Boldogan figyelem a gép merevlemezaktivitást jelző lámpácskáit, miközben a gép az indulás hibajavítási fázisába lép, ahogy letörli az összes journal fájlt. Érdekes, hogy minden indulásnál mennyi szabad helyünk van....
Épp elindítom a DOOM-ot, mikor a telefon csöng. Mi a szösz, már tisztára hiányzott, míg nem voltam itt. Fel is veszem gyorsan!
- Gépterem, - mondom.
- EZ NEM VOLT TIZ PERC!!! - üvölti a kagylóból egy hang.
- Mi nem volt tíz perc? - kérdem a legnyugodtabb hangomon. Látom, hogy a távollétem alatt a dolgok nagyon elfajultak. Pedig ahogy mindig is mondottam volt, az ember jobban teszi, ha ritkán kényeztet és sűrűbben szórja az rm -r parancsot...
- TUDOD TE AZT! Azt írtad, hogy tí...>szünet< ...Ummm, kivel is beszélek?
- Itt az Operátor beszél; miért, kit várt?
- Darren? Darren te vagy az?
- Nem, nem. Darren sajnos jelenleg nem elérhető!
- Ó. És nem tudja véletlenül, hogy mikor jön vissza a gépterembe?
- Valószínűleg a következő biztonsági mentésre itt lesz - valamikor 2007 felé, ha jól sejtem.
Azon gondolkozik, hogy megkérdezze-e tőlem, hogy viszzaállítanám-e az elveszett dolgait. Érzem. Hagyom, hogy rágja magát egy kicsit.
- Csak ezt akarta kérdezni? - kérdem édesen, mint a cukrozott epe.
- Hát...nem, nem számít!
- Persze, hogy nem. Megnézzem, hogy a könyvtárában minden rendben van-e?
- Megtenné? Kicsit még új vagyok a rendszeren, nem tudom, hogy hogyan kellene csinálnom.
- Persze mi is a loginneve?
Hallom, hogy mindene azt sikoltozza, hogy ne mondja meg - a körülötte lévő emberek is sikoltoznak, hogy ne mondja meg. Megmondja.
- Oké. Ahogy elnézem minden rendben van a könyvtárában! - mondom neki.
- IGEN? NAGYSZERŰ!
A hangjából csöpögő megkönnyebbülés szinte undorító.
>clickety< >clickety<
- Igen. Mind az xdefaults, mind a newsrc rendben van.
- De ...De mi van a megfigyelési adataimmal?
- Tessék?
- Körülbelül tíz fájl volt a kutatási könyvtárban. Olyan adatok, amit évek alatt gyüjtöttem össze.
- Ó. Hát, én semmit sem látok. Lementette valahová?
- Tettem egy másolatot a barátnőmhöz...
- Loginneve?
- Hmm...(szünet)...
Megteszi? Meg. Mint amikor úthengerrel versz be egy szöget.
>clickety clickety<
- Nem, ott sincs semmi. Ó! Egy pillanat, van itt valami, ami akár az is lehet; elég nagy. Azt hiszem meg kéne próbálnia bejelentkezni és megmenteni.
Összehúzok cat-tal vagy ötszáz oldalnyi szemetet és bevágom a barátnője könyvtárába kutats.j névvel. Hogyan tudom megtenni?
- Oké; be tud már lépni?
- Igen, azt hiszem .... rendben, beléptem.
- Tutti, csak annyit kell tennie, hogy a mailer programon keresztülfuttatja, hogy az lecsippentse a nyolcadik bitet, különben a visszaállítás logikai hibával kiakadhat!
>BUTA MÓD BEKAPCS<
- Ó...Tehát mit kell tennem?
- Be kell írnia azt, hogy mail root < kutats.j
- Rendben, csinálom!
- ÁLLJ! Az orrával kell gépelnie!
- Mi...? Micsoda???
Felcsapom a kifogásnaptárt: ,,HARDWARE NYOMÁSHIBA''!
- Ezt amiatt kell csinálnia, mert a gép rosszul viselheti, ha túl erősen gépel. Tudja, ez, ha szárazak a maga izületei, elektromágneses indukciót eredményezhet.
>BUTA MÓD VÉGÉRVÉNYESEN BEKAPCS<
- Ahha. Oké...
- Namármost. A parancsot húsz alkalommal kell beírnia.
- Persze, persze...
Leteszi.
Gyorsan felhívom a biztonságiakat.
- Hé! Van egy őrült a laborban. Az orrával gépel. Azt hiszem fegyver is van nála....
Három perc múlva hallom a lövéseket. Törlöm a könyvtárát, elvégre már úgysincs szüksége többé rá.
A telefon ismét csöng. Anyu az.
- Szassz anyu, mi a gond?
- Simon, van egy kis problémám a munkámmal. Azt hiszem a floppy amin a személyes dolgaim vannak, hibás.
- Aha. Oké. Ugye van nálad egy kis körömlakklemosó, meg olyan a kis vattacsomócska, amivel az ember a fülét pucolja?
- Igen.
- Na, akkor húzd ki a lemezt, és pucold le azt a barna valamit, ami a benne lévő izén van; ez piszkítja be a fejet. Addig csináld, amíg egy csinos kis tiszta fehér lapocskát nem látsz benne.
- Ó! Köszi Simon!
- Nincs mit. És anyu, emlékszel mikor nem engedtél át a szomszédba videózni öt éves koromban?
- Igen, miért?
- Á semmi...
A pokoli operátor végérvényesen legeslegutolsó, folytathatatlan, befejezett, lezárt naplójának utolsó napja.
Elég meleg a mai délután itt a gépteremben. Nem t'om miért, talán vissza kéne kapcsolnom a klímát, de a fenébe is, tisztára meg vagyok fázva, melegnek kell lennie, ha be akarok menni. Kikeresem a mai napra rendelt kifogást: ,,Hitelkártya által gerjesztett mágneses interferencia.'' Elég misztikus ahhoz, hogy ne tudjanak belekötni.
A telefon csöng.
- Halló, gépterem - mondom.
- Szia! - kezdi a hívó - szeretnélek megkérni benneteket, hogy rakjatok be legyetek szívesek négy mega RAM-ot a gépembe. Most vettem a városban egy fickótól, és gondoltam ti meg tudnátok csinálni nekem.
- Nos, rendes körülmények között meg tudnánk, de sajnos most a műszerész fiúk el vannak foglalva azzal, hogy lángvágóval kinyissák a szalagtárolót, mert valami bűz szivárog onnan. De szerintem te is be tudod tenni!
- Igen? Én azt hittem veszélyes! - mondja.
- Ugyan már, csak annyira, mint házban lakni! Csak ne felejtsd el, hogy kivedd a chipeket abból a műanyag zacskóból, mielőtt összeragadnának.
- Igen? Miért tennék azt?
- Ugye hallottál már sztatikus RAM-ról, nem?
- Igen...
- Namármost, mi a fenének rakják ezeket antiszatikus zacskókba? elég gyanús, nem? Lehet, hogy a tieid már rég összeragadtak, szerintem jobban jársz, ha azonnal kiveszed őket.
>BUTA MÓD BEKAPCS<
- Ó! >crinkle crinkle< Oké. Most mit tegyek?
- Csak annyit, hogy meg kell szabadulnod a töltéstől, amit valószínűleg már a RAM-ok is megkaptak; végül is nem akarod a gépedet felrobbantani, ugye? Vegyél le minden gyapjút magadról, és cseréld ki nylonra. Utána fésüld meg magad egy párszor, és rakd a chipeket a fésűbe, hogy ott készenlétben legyenek. Kapcsold be a géped, aztán a bentlévő memóriát húzgáld ki-be körülbelül tízszer, hogy a dugasz bemelegedjen. Aztán rakd be az újat, kapcsolgasd be a gépet egy pár tucatszor, és ezzel minden meg van oldva.
- Hé, köszi!
- Szóra sem érdemes, értetek vagyunk!
Elindulok ebédelni - elvégre már vagy tíz perce folyamatosan dolgoztam -, miközben elhaladok a tanulók laborja előtt. Masszív csipogás hallatszik az egyik gép felől. Vagy egy image fájlt nézett meg a gazdája szövegesen, vagy pedig ráeresztette a fingert az accountomra, amivel magára szabadította azt a core fájlt, amit átneveztem .plan-re. Mire kiválogatja a dolgait addigra már az egész gépideje letelik. Ej, de kár.
Visszatérek az ebédből egy pár óra múlva, és becsusszanok a Usenet hírei közé, az alt.binaries.pictures.erotica területre, majd letörlöm az igazán hosszú képek harmadik és negyedik részét. Persze csakis azután, hogy lementettem őket magamnak és rámásoltam a legutolsó felhasználó backup szalagjára. Aztán felkészülök, hogy megnézzem a frissen kivett videofilmeket, azzal, hogy kikapcsolom a nyomtatókat, kihúzom a telefonokat, mikor észreveszem, hogy a videómat valaki eltüntette. Hmm, valaki itt kutakodott, míg nem voltam itt...
Diszkréten utána érdeklődöm néhány helyen az esetnek, rm -r-rel fenyegetőzve, és ki is derítem, hogy főnök titkára orozta el. Le is suhanok, hogy visszakérjem. Csakis akkor, mondja, ha aláírom a *KÖNYVET*, amiben megmondom, hogy mikor viszem vissza, hány percnyi filmet akarok vele megtekinteni, és vajon PAL, vagy NTSC-t fogok-e nézni, satöbbi. Azután ő majd ezt felviszi az ő *személyes* számítógépére (amihez hozzá sem nyúlhatok, mert nem tartozik hozzánk), amiből színes grafikonokat tud arról készíteni, hogy ki nem dolgozik az osztályon. Megmondom neki, hogy ez soha nem fog visszakerülni - elvégre én voltam az, aki korábban belevágta a kalapácsát, ezért nekem kell, hogy a tulajdonomban legyen az a nyavalyás masina. Azt mondja nekem, hogy ez teljességgel elfogadhatatlan, és nekem másik videót kell magamnak találnom, mert erre neki huszonnégy órán át szüksége van, hátha kell valakinek. És mivel minden este a PC-jét hazaviszi magával, ne is gondoljak semmiféle hamis kölcsönigazolásra. Ebből már látom, hogy valójában mi folyik itt - egy alig álcázott próbálkozás arra, hogy a hatalom székét (az operátori szobában), megszerezze a Pokoli Titkárnő.
Úgy döntök, ezt a pontot neki adom. Elvégre elég jó titkárnő. Általában húsz százalék alatt van azon levelek száma, amit a megfelelő levelesdobozba tesz, mikor a posta megérkezik. Következő reggel, mikor kettőre beérek három figyelmeztetést találok az asztalomon, amikben további dolgok iránt érdeklődnek, amik a gépteremben vannak javításra váróként elkönyvelve. Az a lökött technikus szigorúan titkos információt juttatott ki, aziránti törekvésében, hogy lefektesse a titkárnőt. Kár érte, pedig már kezdtem megkedvelni. Találok még egy kis papírkát, amiben a nagyfőnök felhatalmazza a nőt, hogy nyomozzon.
Mindezek mellett látok még egy kis fecnit, amin kijelenti kedvenc billentyűszagú boszorkányom, hogy huszonnégy-órás belépési kulcs kell neki a gépteremhez.
ISMÉTELTEN rájövök, hogy ezeknek még egy icipici pontocskát sem szabad hagyni. Utánanézek a csaj RS232, Ethernet, Appletalk és telefon port címeinek, és kipakolom a hubból. Lerúgom a biztosítékot a hálózatán csak úgy, mint a világításáét. Aztán már csak egy pár drót lecsupaszítása van hátra, és már lehet is bedugni...
Pár perc múlva csörög a telefon.
- MI TÖRTÉNT A SZOBÁMMAL?! - nyikorog titkárnőcském.
- A szobájával? - kérdem ártatlanul, kedvesen, miközben a telefon alapján leellenőrzöm, hogy hová költözött. Aha! Csak ide a folyosó végére.
- Igen, az ÉN SZOBÁMMAL. Elment az áram és minden lehalt!
- Uram atyám! Mit csinált, mikor elment az áram? Csak nem valami butaságot?
- Nem! Dolgoztam a PC-men!
Ahogyan kihangsúlyozza, hogy a PC az övé, tisztára megőrjít.
- Az ön *saját* PC-jén? - kérdem.
- Igen!
- Az ön *saját* *nagyon személyes* PC-jén?
- Igen...! - Ez még nem tudja mit akarok...
És most megmutatom neki a Pokoli Operátorok egyik alapvető törvényét, miszerint a Pokoli Operátor nem csak győzni szokott. Győzni bárki tud. A Pokoli Operátor győz, és totálisan DEMORALIZÁL. Ez az igazi győzelem.
- Remélem a gépét kikapcsolta, mielőtt felhívott!
- Miért? - kérdi, egy kissé bizonytalanul.
- Csak azért, mert az ön saját, különbejáratú, személyes tulajdona nem része a cég biztosítási elképzeléseinek. Teszem azt véletlenül egy kis túláram lépne fel, isten tudja csak, hogy mi történhetne egy ilyen értékes, érzékeny *személyes* szerkezettel mint...
Hallom, ahogy *nagyon* halkan melléteszi a telefont és lábujjhegyen visszasprintel a szobájához. Miközben többször levágom a biztosítékát, elgondolkozom azon, hogy mit is fogok délután a videón nézni. Mivel még mindig a telefonon csüngök, hallom a háttérből a nagy durranást. A PC-je összepiszkította magát.
Tíz perccel később csöng a telefon a kontrolszobában. Persze ő az, bár mintha már egy kis kétségbeesés is beférkőzött volna a hangjába. Nagyjából lefordítom elcsukló szavait, miszerint azt szeretné, hogy a terminálját kapcsoljuk be a hálózatba. Persze, semmi akadálya; mondom is neki, hogy addig nyugodtan hetyeghet a technikusával. Lerakja.
Semmi humorérzéke sincs.
Megint tíz perc múlva a szerelő szól ide, hogy a szoba összes vezetéke halott. Mondom neki, hogy mindjárt megnézem, majd visszadugom az ethernetét, telefonját és Appletalkját. Így már csak az RS232 maradt... A következő tizedik percben ismét a telefon kelt fel szunyókálásomból. Megint a szerelő az, amint a titkárnője előtt hatékonynak akarja feltűntetni magát. Panaszkodik, hogy az RS232 még mindig nem jó. Kivágom magam, azzal, hogy biztos tönkrement a vezeték vége, és megkérem, hogy rakjon fel újat. Hallom a >snip!< hangot mikor letépi a régit, majd a recsegést, ahogy férfiasan a fogaival tisztítja a vezetéket. Rákapcsolom az áramot a vezeték felém eső végére. Amint meghallom, hogy >ERRRRRREEEERRKKK!, máris tudom, hogy a ,,leltárhiány'' többé nem fog problémát okozni. Ismét egy gond, amit a Pokoli Operátor távirányítással és véglegesen megoldott.
Nos, igen. Piszkos, büdös, sintérmeló, de valakinek ezt is élveznie kell, nem?
Egyenlőre ez az utolsó rész amit Simon, a Pokolból Futtatott Operátor megírt. Állítólag egy még pokolibb rendszeradminisztrátort láttak a környéken, bár a hírek nem vehetők megalapozottnak, mert számítógépen keresztül terjedtek el...
Az eredetiért hálával tartozom Simon Travagliának (spt@waikato.ac.nz)