A formázás az a folyamat, melynek során a mágneses adathordozóra jeleket írunk, melyek a sávokat és szektorokat jelölik meg. Egy lemez formázása előtt a mágneses felszín csak össze-vissza jeleket tartalmaz. A formázás bizonyos rendet visz ebbe a káoszba oly módon, hogy vonalakat húz a sáv- és szektorhatárokra. A pontos részletek ettől egy kicsit eltérnek, de most ez lényegtelen. Az viszont fontos, hogy formázás nélkül nem használhatók a lemezek. A szóhasználat kicsit zavaros itt: az MS-DOS alatt a ,,formázás'' a fentieken kívül még a fájlrendszer létrehozását (lásd lentebb) is jelenti. Ott a két folyamat gyakran vegyítve van, különösen a floppy-k esetében. Ami ez esetben fontos az az, hogy a valódi formázást alacsony szintű formázásnak, a fájlrendszer létrehozását magas szintű formázásnak nevezik. UNIX-os körökben ezeket a folyamatokat formázásnak, illetve fájlrendszer létrehozásnak nevezik. Ezt a szóhasználatot követjük a továbbiakban. IDE és SCSI lemezekre a formázást többnyire a gyárban végzik, és sosem kell megismételni, így általában nem is kell vele törődni. A merevlemezek ,,házi'' formázása rosszabb eredményekhez vezethet, mert pl. a lemezt speciálisan kell formázni, hogy a hibás szektorok automatikus áthelyezése működhessen. A merevlemezek, melyeket meg kell vagy meg lehet formázni, gyakran igényelnek speciális programot, mivel a formázás meghajtón belüli logikája meghajtóról meghajtóra más és más. A formázóprogram gyakran a kontroller BIOS-ában van, vagy egy MS-DOS program; egyik sem használható könnyen Linux alól. (Igaz, többnyire nincs is rájuk szükség.)
A formázás során rossz foltokat észlelhetünk a lemezen, amit hibás blokknak vagy hibás szektornak nevezünk. Ezeket néha maga a meghajtó kezeli le, de még ebben az esetben is szükséges lehet tenni valamit, hogy biztosan elkerüljük a hibás részek használatát, ha a hibás szektorok száma nagyon megnövekszik. Ennek logikája bele van építve a fájlrendszerbe; a hibás szektorokról szóló információ megadásáról lásd a lentieket. Egy másik lehetőség, hogy létrehozunk egy olyan partíciót, amely csak a lemez rossz részeit fedi le; ez jó ötlet lehet, ha a rossz folt nagyon nagy, mivel a nagy mennyiségű hibás szektor néha megzavarja a fájlrendszereket. A floppy-kat az fdformat paranccsal formázhatjuk. A megadott floppy eszközfájl az egyetlen paraméter. Megjegyzendő, hogy ha automatikusan érzékelő eszközfájlt akarunk használni (mint pl. a /dev/fd0), először a setfdprm paranccsal be kell állítani a floppy paramétereit. Általában kényelmesebb a megfelelő eszközfájlt használni. Megjegyezzük, hogy nem bölcs dolog egy floppy-t nagyobb kapacitásúra formázni, mint amire tervezve lett.
Az fdformat érvényesíti is a floppy-t, azaz megkeresi a hibás blokkokat. Többször ki is próbálja mindegyiket, ami jól hallhatóan megváltoztatja a meghajtó hangját. Ha a floppy csak kicsit hibás (mert pl. poros az író/olvasó fej), az fdformat nem törődik vele, de egy valódi probléma megszakítja az érvényesítési folyamatot. A kernel ekkor naplóüzenetet (log message) küld minden egyes megtalált I/O hibáról; ezek az üzenetek a konzolra vagy syslog használata esetén a /var/log/messages-be mennek. Az fdformat önmaga nem mondja meg, hol van a hiba, ami többnyire nem probléma, mert a floppy-k elég olcsók, és már egy hibás blokk miatt is érdemes inkább kidobni őket, mintsem kockáztatni az adatbiztonságot.
A badblocks parancs arra használható, hogy egy merev- vagy floppy-lemezen esetleg partíción a hibás blokkokat megkeressük. Ez nem formázza a lemezt, így egy már létező fájlrendszer esetén is használható.
A badblocks parancs a megtalált hibás blokkok sorszámát adja meg. A legtöbb fájlrendszer képes kikerülni a hibás blokkok használatát, ezért ezek egy listát tartanak karban az ismert hibás szektorokról, amely a fájlrendszer létrehozásakor veszi fel kezdőállapotát, és a rendszer később is képes módosítani azt. A hibás blokkok kezdeti keresése az mkfs paranccsal is elvégeztethető (ez hozza létre a fájlrendszert), de későbbi ellenőrzést a badblocks paranccsal kezdeményezhetünk, és az esetleges új hibás blokkokat az fsck paranccsal adhatjuk hozzá a listához. Sok modern lemez automatikusan észleli a hibás szektorokat, és megkísérli kijavítani egy speciális, e célra fenntartott jó blokk használatba vételével. Ez nem látható az operációs rendszer irányából, és le kell, hogy legyen írva a lemez kézikönyvében. Persze még az ilyen lemezek is hibázhatnak, ha a hibás blokkok száma nagyon megnő, de jó eséllyel ez már csak akkor következik be, amikor a lemez már teljesen használhatatlanná vált.
A fájlrendszer létrehozására szolgáló mke2fs (15.80. fejezet) és azt ellenőrző e2fsck programokon kívül, melyek közvetlenül, vagy a fájlrendszer-független előtét programokon keresztül is hívhatók, létezik még néhány hasznos eszköz az ext2-es fájlrendszerek kezelésére.
A tune2fs a fájlrendszer paramétereit állítja át. A dumpe2fs információkat ad egy ext2-es fájlrendszerről, főleg a szuperblokk alapján. A debugfs egy fájlrendszer hibakereső (debugger). A lemezen tárolt adatstruktúrákhoz való közvetlen hozzáférést biztosítja, így olyan lemez javítására is használható, melyet az fsck nem tud automatikusan korrigálni. Bizonyos körülmények közt törölt fájlok visszaállítására is használható. Azonban a debugfs használata nagy figyelmet követel; ha nem pontosan értjük, amit csinálunk, akár az összes adatunkat is elveszthetjük. A dump és restore programok egy ext2-es fájlrendszer elmentésére és visszaállítására használhatók. Ezek tulajdonképpen a szokásos UNIX eszközök ext2-re specializált változatai.